Licitvadászok – kamuszagú, de jobb, mint bármelyik celebvalóságshow

Modern kori pofátlan kofák

Egyszer szívesen összeállítanék néhány magyar csatornának egy tévéműsor-tervezetet az ünnepekre. Főleg az idei borzalmas felhozatal után, mert őszintén szólva a karácsonyi kötelező Sissin – mondjuk gyerekkorom óta felhúzom magam azon, hogy a filmben Sissi Bécsből Gödöllőre a Hortobágyon keresztül utazik – a Váratlan utazáson és az Royal Variete idei műsorán kívül nem igazán találtam nézhető adást a dobozban.

Szóval december 24-én tényleg azt gondoltam, hogy a családi ebédek, az ajándékbontás és a sütés között inkább ötödszörre is újra megnézem a Maffiózók sorozatot, amikor azon kaptam magam a gyümölcskenyér sütése közben, hogy már 40 perce a Discovery csatornán nézem a Licitvadászokat. Oké, tudom, nem újdonság, már négy évadot forgattak belőle, nekem mégis ismeretlen volt, mert korábban még nem találkoztam vele. Szerelem lett ez első látásra. Magával ragadott, ahogy a tetovált fejű 200 kilós Ton ráizgult minden puskára, míg a mindig Ken babaként kinéző Allen a legpofátlanabb kofát idézte, akivel valaha találkoztam a Lehel piacon.

Minden polcon egy puska

A Licitvadász-szüzek kedvéért röviden a lényeg: Ton és Allen két barát, akik amerikai árverésekre járnak, és raktárakat vesznek meg „látatlanban”, hogy később annak tartalmát jó pénzért továbbadják. Oké, már a harmadik adás után kezdtem érezni, hogy talán szépen

megírt és profin megszerkesztett történeteket látok, mert – hogy Daniella szavaival éljek – a második világháborúban nem volt annyi dráma meg fordulat, mint itt egyetlen árverés alatt. Ez a modern kori Stan és Pan minden egyes raktárban puskát talál, vagy minimum egy csavart, ami valami NASA-gépből esett ki.

Bár ha az Egyesült Államokat nézem, akkor számomra valahogy a „minden raktárban egy puska” elmélet egyáltalán nem tűnik annyira valótlannak. Van annak varázsa, amikor a mindig jól fésült Allen felvisít, mert a sötét raktárban egy kitömött kecskével, szarvassal…, szóval valamilyen állattal néz farkasszemet. Vagy örömtáncot járnak minden kincsnek tűnő régiség láttán, mintha legalábbis most találták volna meg Szudán elveszett templomát.

És nem, még december 30-án, a sokadik rész után sem voltam képes megunni a műsort, sőt január 1-jén is ezzel szórakoztattam magam, és próbáltam ráhangolódni a munkára. Lehet, hogy a puskákat a szerkesztő, a profi cápaketrecet (!) pedig a producer csempészi be a Los Angeles-i raktárba, de pont nem érdekel. Őszintén szívesebben nézem ezt, mint néhány celeb legalább ennyire „spontán” óbégatását főműsoridőben. Mert ellentétben azzal, ez még szórakoztat is.