Remélhetőleg jó néhány NLC-olvasónak ismerős már Fejér Zsófi, alias Sztyuvi, aki stewardesses blogjával szórakoztatja az egzotikus kalandokról álmodozó olvasóinkat. Kicsit elbeszélgettünk vele, hogy megtudjuk: ki ez a lány, aki ilyen szórakoztató bejegyzésekkel ültet minket a monitorjaink elé.
 Sztyuvi CaféBlogja – egy légiutas-kísérő mindennapjairól » |
– Miért lesz egy magyar lányból stewardess egy közel-keleti légitársaságnál?
– Korábban Londonban voltam pár hónapig, de ott nem találtam meg a számításaimat. A véletlenek sodortak a Közel-Keletre, előtte még a stewardesskedés gondolata sem merült fel bennem sohasem, jóllehet az utazás és repülés mindig is vonzott. Egy magyar álláshirdető portálon akadtam a légitársaságra, mely lelkesen toborzott a világ minden részéről fiatalokat, többek közt Budapestről is. Egy életem, egy halálom – gondoltam, én bizony belevágok, amúgy is környezetváltozásra volt szükségem (ekkor még Angliában voltam). Anélkül, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen korábban nem is hallottam még erről a légitársaságról, csak azon kaptam magam, hogy már felvettek és megvolt a kiutazásom dátuma is. A család és ismerősök álla leesett a bejelentés hallatán, volt, aki biztatott, volt, aki kétkedve fogadta a dolgot.
– Mi volt a munka legvonzóbb része?
– Mikor és miért lépett be az életedbe a blogolás?
– Blogot kezdetektől fogva vezetek, amióta kijöttem. Rájöttem, hogy egyszerűbb leírni az élményeket egy mindenki által hozzáférhető portálra, mint egyenként válaszolni a nekem címzett mailekre. Eleinte csak a családom és barátaim olvastak, aztán pár hónap elteltével kaptam visszajelzéseket számomra ismeretlen olvasóktól. Persze akkor hirtelen belém hasított, hogy talán zaboláznom kéne a fogalmazásmódomat vagy a témáimat, tekintve, hogy a „hallgatóság” nem belterjes, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme kozmetikázva írni, így minden maradt a régiben. Azóta sok hű olvasóm van, akik néha megkeresnek privátban, sőt olyanok is vannak, akik itt kötöttek ki, és azóta jó barátnőim, kolleginák.
– A blogod inkább afféle személyes napló, vagy próbálsz inkább az utazásaidra és a megismert konyhai világokra fókuszálni?
– Bejegyzéseim összbenyomásokon alapulnak, éppen aktuális kalandokon, sztorikon, utazásokon. Nincs előre eltervezett blog. Spontán ülök a gép elé és pötyögöm, ami eszembe jut. Legtöbbször erről az életmódról szól, a repülésről, a munkáról, az emberekről, illetve országokról. Persze teljesen szubjektíven. Szeretem a munkám, szeretek utazni, és a legtöbb országban van lehetőségem körülnézni. Nyilván például Frankfurtban már nem a felfedezés vágya vonz, hanem a rutinszerű élelmiszer-beszerzés (kolbász, virsli és társai), valamint az alváshiány bepótlása. Rendkívül élvezem például a gasztronómiai gurmandkodásokat. Sosem hagyom ki egy adott helyen, hogy jól be ne falatozzak, legyen az Korea, Kuala Lumpur, Dublin vagy Peking. Mindenevő azért nem vagyok, de hajt a kíváncsiság.
– Meddig folytatható ez az életmód?
– Ugyan még mindig lelkesen reppenek világról világra, érzem, ezt a munkát sokáig képtelenség csinálni. Szellemileg és fizikailag is erőt próbáló. Rengeteg pozitívum szól mellette, de az árnyoldalakat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Aki erre adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy tulajdonképpen rengeteget lesz egyedül és mindig úton. Időzónák, éghajlatkülönbségek, alváshiány, ezek mind-mind megtépázzák az ember fizikumát. A hangulat pedig rendkívül könnyen ingadozik. Lelkileg és fizikailag erősnek kell lenni, az elmével pedig nyitottnak. Amilyen könnyű munkának tűnik kívülről, annyira nem az. Legalábbis itt a Közel-Keleten.
