Ha harc, hát legyen harc!

Fotó: Lukács Dávid

Erre az utóbbi hetekben akkora áradás lett, hogy alig bírjuk pakolni a homokzsákokat. Sehogy sem sikerül a mederben tartani a Lola-folyót, pedig a rendszerben bőven vannak átereszek és víztározók. Az a helyzet, hogy a víz mostanában arra hajt, hogy csak azért is megmutatja: ő az úr. Az élet Lolával, kérem szépen, harc. Hogy mennyire, abból a Nők Lapjában a jövő héten (32. hét) megjelenő fogorvosos történetből kaphattok majd ízelítőt. (Most előre, amolyan kedvcsinálónak, álljon itt annyi, hogy Lola egy óra tíz percen keresztül ült az ölemben a fogorvosi székben, és hármunk kérésére, könyörgésére, érveire, érzelmi és egyéb zsarolására, fenyegetésére sem volt hajlandó kinyitni a száját, hogy betömjék az icipici lyukat az egyik rágófogán. Végül feladtuk – mert fizikai kényszert nem akartunk alkalmazni rajta –, és kértünk egy új időpontot. Zárójel bezárva.) A történet arra szolgált, hogy rádöbbenjek: bizony egy saját hatalmát tesztelő, a határait keresgélő és az erejét próbálgató majdnem ötévessel szemben egyáltalán nem evidencia a mindenkori győzelem. Mert a rendelőben vívott csatában alulmaradtam. A háborút megnyerem majd, hiszen fog nem maradhat lyukasan, de ami tény, az tény. Az ütközetet Lola nyerte.

Érdekes adalék, hogy éppen reggel, ebéd után és este, a fogmosás alkalmával vívjuk legkeményebb harcainkat. Hihetetlen elszántan képes a lányom rám nézni. Olyan makacsság van a szemében, amitől az ember anyja szinte hátrahőköl. „Mindjárt megmosom, mama, de előbb megszámolom a gyöngyöket a karkötőmön.” „Jól van, mindjárt csinálom, ne mondogasd már folyamatosan, hogy mossak már fogat.” „Mondom, hogy mosom már. Csak tízig számolok. Nem, nem hangosan, magamban.” „Mama, menj ki nyugodtan teregetni a kertbe, mire visszajössz, megmosom.” „Jaaj, mama, hát nem látod, hogy már mosom is, csak még kettő percig felkészülök!” És így tovább, és így tovább. Az én közbülső mondataimat el tudjátok képzelni. A végén persze megmossa, méghozzá alaposan, de előfordul, hogy a művelet az előkészületekkel és az utózöngével együtt fél órát is eltart. Még jó, hogy most éppen nincs óvoda, nem sietünk. Ha mégis időre megyünk valahová délelőtt, akkor csak a fogmosásra jó félórát számolok, nehogy elkéssünk. És ez csak a fogmosás.

Mostanában minden így megy. Ha reggelizni hívom, akkor előtte még nyolc dolgot elintéz a szobában, és „akkor jövök, amikor én gondolom, hogy jövök, mama”. Ha indulnánk, és a cipőjét kellene felvenni, akkor addig ül passzívan az alsó lépcsőn az előszobában, ameddig kétszeresére nem hízik a fejem az idegtől. Ugyanez van, ha mennénk haza valahonnan, vagy amikor a közért melletti könyvesboltból próbálom kiimádkozni. Higgadtnak és türelmesnek maradni, bevallom, életem egyik legnagyobb személyiségfejlesztési kihívása. Ugyanis én alapvetően egy türelmetlen ember vagyok. Ha valamit kitalálok, akkor azon nyomban megcsinálom. Ha kérdés merül föl, rögtön keresem a választ. Ha menni kell, indulok, ha jönni kell, már jövök is. Pikk-pakk. Nincs apelláta, nincs szöszmötölés, késlekedés. Lola az elmúlt öt évben persze finomított rajtam – olyannyira, hogy a saját édesapám lepődik meg rendszeresen, hogy micsoda türelmes Buddha lettem mellette (merthogy ő már régen fölemelte volna a hangját, vagy valami ilyesmi, amit anno velünk szoktak volt csinálni, ha harcoltunk a szüleinkkel). De ez most nagyon kemény próbatétel. Életemben nem viszketett még így a tenyerem, nem kellett még ennyire erőltetnem magamra a hangfogót. Akármilyen viccesen hangzik, szerintem, ha nem jógáznék, már többször rákiabáltam volna, vagy még rosszabb. Így viszont belül mormolom a mantrát, hogy „ez normális, csak egy rövid, de fontos időszak, a gyerek az erejét próbálgatja, majd elmúlik…”, illetve végzem szorgalmasan a testet feszültségmentesítő jógalégzést. Szem becsuk, áll előreszeg, váll leenged, lassan, az orron keresztül levegő beszív, jó mélyen, le, egészen a hasüregig – aztán lassan, egyenletesen kienged. Majd szem kinyit, és ott ül velem szemben a durcás arcú, villámló szemű fürtös, aki nem, nem és nem, CSAKAZÉRTSEM! Na, akkor kell nagyon vigyázni, nehogy olyat tegyek, amit később megbánok.

Nincs megoldás, és nincs feloldozás a mai történet végén. Viszont van egy kérdés – egy kérdés tőlem, felétek. Segítsünk egymásnak alapon. Ugye túl lehet élni maradandó trauma nélkül ezt az időszakot? Ugye van valami ötletetek, tapasztalatotok, vagy egyszerűen egy vicces történetetek, amit megosztanátok velem, egymással? Csak hogy legyen mire gondolnom az igazán nehéz pillanatokban. Ha van, akkor kérlek küldjétek el nekem ide: info@dtothkriszta.hu – a következő epizód szóljon a pobléma megoldásáról!